Észkombájnok

Beküldve - -

Kedves Édesanyám! 

Édesanyám, hogy mennek a dolgok otthon távollétem alatt? Remélem jól szólgál egészsége az egész családnak. Mikor besoroztak katonának nem gondoltam volna, hogy ilyen nehézségek fognak követni utamon. Napról-napra egyre jobban kimerültebbek, fáradtabbak vagyunk a szinte mindennapos gyakorlataink végett.

Egy közelgő háborúnak nézünk elébe, melytől igencsak tartok. A lándzsák, kardok sokaságátol csak a harc istene óvhat. Előző csatánkról drága jó anyámnak szólani nem mertem, szívének szomorúságot okozni , szeméből könnyet kiontani nem akartam. A háború lefojása alatt vált számomra teljesen világossá, hogy éltemet, lelkemet míly könnyen kiolthatja egy-egy lándzsa tűhegye, egy-egy kard pengéje.  

Talán úgy írom levelem mint egy katona ki életében utoljára önti ki szívét-lelkét  hőn szeretett édesanyjának. Ne szomorkodjon sorsom végett, ha lándzsa tűhegye éri szívemet és az lesz szívemnek végső dobogása, utolsó gondolatom is drága édesanyámhoz fog fűzni. Soha nem lesz módomban elfelejteni gondoskodó kezeit, a bajban, betegségben érettem áradó szeretetét. 

De azért ne képzelje kend, hogy itt minálunk annyira rossz a helyzet mint írtam. Minden nap egy új élmény számomra. A felettesünk igencsak jószívű, közvetlen. Akár az életemet is feláldoznám érte. 

Otthon, édes otthon! Kend karjai közt nevelkedtem, féltve őrizte épségemet, nyomonkövette lépéseimet születésemtől fogva ífjúságom kezdetéig. Itt, a katonaságban egymásnak jelentjük a családot. A csatatéren egy elvesztett barát egy családtag elvesztésével is felér. Annó azt mondták az idősek, „Fiam, a katonaság férfivá nevel”. Akkoriban nem értettem pontosan e mondat célját, nem sejtettem mi várhat itt rám. Most kezdem érteni, hogy mire próbáltak felkészíteni annyi éven át.

Mégis szívemnek talán legnagyobb szomorúságát az okozza mikor meglátom katonatársamat ki súlyosan megsebesült és valószinüleg percei vannak hátra. Ilyenkor jut eszembe amit említettem kendnek levelem kezdetén, hogy mily könnyen múlik el az emberi élet. Ha ellenségem is mégis megsajnálom, hiszen valaki őt is várta otthonában. Elgondolkodom ilyen esetekben, hogy van értelme a csatának?!Van értelme az ellenséges katona életét kioltani?!Hisz mit ártott az nekem?! Semmit, egyik katona sem ártott a másiknak még is azt a parancsot kapja mind, hogy öljék az ellenséget. Az igazi csata, a harc, az ellentétezés valójában nem a katonák közt van, hanem a két vezér közt. Akkor miért nem ők küzdenek meg?- hogy utána eldőlhessen ki a győztes? Ha tudná kend hányszor meg hányszor tevődtek fel bennem ezek a kérdések, és még hányszor is fognak.

Édesanyám, úgyfest levelemnek írását be kell fejeznem, mivel hív a kötelesség, a haza iránti szeretet. Kend pedig vigyázzon magára és írjon nekem mihamarabb, mert epedek kend levelét olvasni. De aztán ne sajnálja az időt rászánni, hogy szerető fiának örömet szerezzen. Mert bizony édesanyám mikor látom levelét, nekem az életbenmaradáshoz szükséges erőt. 

 

Hozzászólások

  • Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.

Hozzászólás

Vendég hétfő, 25 szeptember 2017