Határvédők

Beküldve - -

Várad,

257. IX. 4.

 

Drága Édesanyám! 

Ó, kedves, kis Édesanyám… Nagyon hiányoznak. Mi történik odahaza?  Hogy szolgál az egészségük?

Én megmondom, őszintén kissé ramatyul érzem magam. Nagyon hosszú volt az út idáig. Kimerültem. De sikeresen megérkeztünk. Viszont el kell, hogy mondjam, hogy nagyon gyönyörű errefele a táj és kellemes az idő is.

A helység neve Várad, azt mondták a többiek. Az ittlevő Castrumról kapta a nevét. Érdekes helynek tűnik.

Átestem a besorozáson, kissé megrázó volt. Ahogy ígérték odahaza, gyalogos katona lettem. Bár ne ígértek volna semmit, bár maradhattam volna veletek…

Hiába próbáltam én mindent megtenni, hogy ne kerüljek ide, nem jártam sikerrel. Pedig milyen jó ötletnek tűnt elbújni a kemencébe. Azt hittem nem fognak megtalálni. De Cezar kutyánknak köszönhetően sikerült. Magyarázhattam én nekik, hogy szegények vagyunk, és egyedül nem tudja ellátni a háztartást és gondozni Édesapámat is, ki már az utolsókat rúgja, azt mondták, „az egészséges legényembereknek kötelességük hadba vonulni, mert az állam érdeke megkívánja, ez parancs és nekünk teljesítenünk kell a parancsot”. Szegénység, szegénység, nem kellemes dolog, nem akartalak önszántamból otthagyni, de nem csak magát kellett, hogy otthagynom, hanem ott maradt az én szépséges kedvesem is, a drága Arely, ki, mint ahogy a neve is jelenti, megígérte, hogy megvár, míg letöltöm a 25 év katonaságot és addig hűséges lesz hozzám, szeretni fog és amint tud levelet ír nekem. Egy angyali teremtés. Képzelje drága Édesanyám. Amint ideértem nem volt alkalmam rögtön kipakolni holmiimat. Jelentkezni kellet a tisztnél. Csupán este sikerült odáig eljutnom, hogy azt a néhány holmit, amit futtában Arely összeszedett, most kipakoljam. Akkor még nem tudtam, milyen meglepetés vár majd rám. Épp vettem elő a borotválkozó felszerelést s a kabátomat, mikor a kettő közül kiesett egy levél. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne, azt meg pláne nem tudtam, hogy ki írhatta. Ezért leültem, s nekifogtam olvasni. Bár ne tettem volna. A gyönyörű Arely keze írása volt benne. E levélben közölt velem egy jó hírt, ami abban a pillanatban inkább egy fájdalmasan szomorú hírként ért. Azt írta az én kedvesem, hogy már nem tudja takargatni, nemsokára nektek is meg kell, hogy mondja, de elébb nekem akarta a tudtomra adni azt, hogy babát vár. Mily kegyetlen a sors, hogy éppen így kellett megtudnom, hogy gyermekem születik és nem láthatom, ahogy megszületik, ahogy felnő, mert az állam érdeke az, hogy én itt 25 évig katonáskodjak. S ha meghalok hamarébb? S ha meg sem láthatom éltemben a fiamat vagy a lányomat. Még előttem áll az élet. Ha belegondolok, milyen boldog lehetnék most ott, magukkal, hogy mindent megtennék otthon, hogy Arely kedvében járhassak, és magának is segíthessek… meghasad a szívem.

Megérkezésem utáni napon, kora hajnalban a Bizottság elé vittek, hogy letegyem az esküt, a Sacramentumot. Ideges voltam. A castrum közepén helyezkedett el egy óriási épület. Oda kellett menni. Ködös volt az idő. Egy hosszú folyóson kellett várjunk, amíg sorra kerültünk. Lehettünk 50- en ott egyszerre. Ahogy néztem mind magamfajta szegény fiúk voltak. Kinyílt egy ajtó és beszólítottak egy körül belül velem egykorú legényt, kissé fura öltözetben. Sokáig volt bent. Jóval több ideig, mint az előzőek. A falat támasztva vártam, hogy mikor kerülök sorra, kíváncsi voltam, hogy mi történhet odabenn. Már dél fele járt és még nem kerültem sorra. A rejtélyes szobából érthető hangok szűrődtek ki. Vitatkoztak a bentiek. Egyre hevesebbé vált a beszélgetés. Valaki hátborzongatóan mély hangon üvöltött odabent. Egy szigorú tekintetű katona szaladt ki az ajtón, intett a bejáratnál álló másik két katonának. Azok berontottak a szobába, nyitva hagyva az ajtót. Be lehetett látni. A fiút térdre kényszerítették.“Esküdj!” Kiáltott rá a szigorú tekintetű katona. “Esküdj, te féreg!” A fiú fejét rázta, “ Nem tehetem! Tiltja a vallásom.” Válaszolta. Nem foghatok fegyvert, én nem ölhetek! Kérem...” Ekkor a katona előrántotta a pugioját (Rövid, széles pengéjű tőr, főként szúrásra alkalmas.) és hidegvérrel megölte. Intett a társainak, akik kivonszolták a hullát a folyósóra és beinvitálták a következőt. Elborzadtam... és félni kezdtem. Ezek nem emberek drága Anyám. Ezeknek nincs szívük. Ezt látva meg sem fordult a fejemben, hogy megtagadjam az eskütételt. Megtettem. Felesküdtem. Megtagadtam Isteneinket. Arra kérem Önt, hogy minél hamarabb mutasson be áldozatot, hogy enyhítse Isteneink haragját. Nem tehettem mást. Élnem kell. Vissza kell térnem a faluba, szerelmemhez, és magához drága Édesanyám. Borzalmasan bánnak velünk, de túlélem, megígérem.

De fáj rá gondolnom, hogy milyen boldog lehetnék magukkal otthon, hogy mennyi dolgom lenne még, hogy nem akarok meghalni, nem akarom elveszíteni magukat, főleg most, hogy Arely a szíve alatt hordja közös gyerekünket.

Akad itt egy két fiú, akivel megismerkedtem, de sajnos akad olyan is, főleg a tisztek, hogy kicsúfolnak, mert alacsonyabb vagyok, mint legtöbbjük. Emiatt minden nap viccelődnek és megnézik, hogy nem nőttem-e. Ezen kívül minden nap tesztelnek, hogy elég erős vagyok-e, de nem hagyom magam. Megmutatom, hogy falusi, szegény legény létem ellenére, akit soha nem kényeztettek, ajánlólevél nélkül is jobb vagyok, mint sok gyáva, gazdag úrfi.

No, de Édesanyám, későre jár, zárom levelemet, írok még, amint lesz rá lehetőségem, vigyázzanak magukra, egymásra. Nagyon szépen kérem, tudom, hogy Édesapámnak is segítségre van szüksége, de kérem, viselje gondját az én drága Arelymnek s gyermekemnek és írjon, amint tud. Kérem, írja le, hogy fiam lett-e vagy lányom. Egészséges- e, mi a becsületes neve. Kérem, tájékoztasson mindenről. Mondja meg Arelynek, hogy nagyon szeretem, nagyon hiányzik, de minden este az Ő levelét olvasva alszom el.

Amint tudok, írok neki is, csak tudja, drága Anyám itt nem úgy van, mint odahaza. Viselkednem kell. Szigorúak a szabályok, s aki megszegi, egyből vizesárokba kerül. S mindjárt itt a tél, semmiképp sem szeretnék odakerülni. Meséltek már róla, azok, akik régebb vannak itt.

 

Üdvözlettel,

hőn szeretett fia,

Soloris

A Domokos Kázmér Iskolacsoport XI.B osztályának tagjai, Szovátáról. Csapattagok: Biró Dalma Szilvia, Biró Enikő, Kozma Beáta." Aki nem ismeri a múltját, annak nincs jelene. Jelen nélkül pedig nincs jövő." (Cserna-Szabó András) Ezért szeretnénk mi megismerni múltunkat, őseink történetét, ennek érdekében jó ötletnek bizonyult, hogy benevezzünk erre a versenyre. :)

Hozzászólások

  • Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.

Hozzászólás

Vendég szombat, 25 november 2017